03.
Mire felértem a végtelennek tűnő lépcsősoron teljesen leizzadtam, annak ellenére is hogy nem pótoltam még a folyadékot a szervezetembe.
Egy ajtónyíláshoz értem, ahol megtorpantam. Nem sétálhatok csak így ki, lehetséges hogy valaki most éppen kint tartózkodik én pedig pontosan az "ellenség" karjaiba vetem magam. A számat harapdálva guggoltam le és dugtam ki a fejem, hogy rálássak a terepre.
Egy óriási terem volt az számtalan szerteágazó folyosókkal. Nagyszerű, így legalább több esélyem van arra, hogy eltévedjek.
A falhoz simulva kiléptem a relytekhelyemről és akkor vettem észre, hogy egy felső szint is van, amihez egy lépcső vezet. Körbenéztem még egyszer, és futásnak eredtem, miután meggyőződtem arról, hogy nincs itt senki. Az újabb fokok megtétele után egyenesen haladtam tovább és kiértem egy nyílt helyre.
Az ég kék volt, egy felhő sem látszott rajta. Egy felüljárón lehettem, abból gondoltam ezt, hogy kerítés védett meg attól, hogy lezuhanjak a piacnak tűnő helyre. Balra szokatlan formájú épületeket láttam, sőt, az egyiknek macskafej alakja volt, a másik pedig egy toronyra hasonlított, egy sárga folyadékkal teli lombikkal a tetején. Egyértelműen nem azok felé folytattam utamat, ugyanis hemzsegtek az itt lakók.
Jobbra siettem tovább, erre csak kis házak sorakoztak a kitaposott ösvény mentén. A falaik fehér színűek voltak, de a különböző formájú minták kompenzálták egyszerűségeiket. A fű és bokrok a zöld különböző árnyalatait vették fel és az összhatás gyönyörű volt. Kár hogy nem nézelődhetek! Gyönyörű ez a hely.
Egy idő után már kikövezett járdán sétáltam, elhaladtam egy díszes kút mellett, egy óriási, terebélyes fa mellett, átmentem jó pár kapun, amik csak úgy ott voltak az út fölött, nem választottak el semmit egymástól.
Amikor megláttam a nagy kaput, amin próbáltam átjutni futásnak eredtem, hogy nagy lendületet véve nekirohanhassak a kapunak, annak reményében, hogy így legalább meg tudom mozdítani, és kijutok innen. De sajnos nem jártam sikerrel. Az új szokásomnak híven ismét a földön voltam a sajgó vállammal együtt.
Lassan felültem és észrevettem, hogy valaki -talán egy kisgyerek- figyel engem, nem messze tőlem. A látásom kissé homályos volt a fájdalom okozta könnyeim miatt, ezért nem láttam tisztán ki lehet az.
-K-ki vagy?- kérdeztem remegő hangon. A szemeimet megtöröltem, hogy jobban lássam.
-A nevem Mery, de az a kérdés, hogy te ki vagy? Még nem láttalak erre felé és elég furcsák a ruháid, sőt egy kicsit te is- egy lépéssel közelebb jött.
-Miért is lennék furcsa?- kérdeztem, ahogy felvezettem rajta a tekintetem. - Ami azt illeti a te ruhád fur...- felsikítottam, ahogy megláttam szarvakat a fején. A ruhája egyáltalán nem hétköznapi volt; barna ujjatlan felsőjét egy kék öv kötötte össze, az ugyanolyan barna színű buggyos nadrágjával. Egy topánkát viselt és szalagok lógtak rajta, amit a lábszárához kötözött. A két csuklóján az övével megegyező színű csuklópántot viselt, és egy sárgás színű anyagdarab lógótt egyik válláról, amit átbujtatott az övén. A szeme aranysárga volt, éppúgy mint a haja. A szarvacskái -muszáj így hívnom, hiszen elég apróak- mögött helyezkedett el, egy tehénhez hasonló füle. -Mi vagy te?!- suttogtam leginkább magamnak.
A lény erre csak furán nézett rám és el kezdett lassan, óvakodva közelebb jönni hozzám.
-Mondd jól vagy? Biztos beverted a fejed is, nem csak a kezed. Ha már erről beszélünk nem fáj? Szívesen bekötözem, úgyis nemrég tanították meg neke....
-Ne gyere közelebb! - kiabáltam félbeszakítva őt és közben hátráltam. A lény nem szólt erre semmit, csak puffogva elment. Az arcomba temettem az arcom és sírtam.
-Most mégis mit csináljak? - zokogtam a kezeimbe.
Csak pár percet voltam így, ugyanis fenn állt a veszélye, hogy valaki más is észrevesz, szóval muszáj voltam tovább állni. Jobb kezemre támaszkodva -a ballal ütköztem a kapunak- feltápázkodtam és elindultam visszafelé az úton.
A kútnál befordultam balra és kis tavacskákat láttam meg, amikben különböző alakú szobrok voltak – az egyik egy zongora volt. Mit sem törődve a következményekkel, hogy akár mérgező is lehet - egy napja nem jutottam semmi folyadékhoz, ezért mondhatni - rávetődtem az "áldozatomra".
Már pár perce ittam a hűvös, tiszta vízből, amikor valaki megszólított.
-Én a helyedben nem innék belőle többet! Itt szoktuk fürdetni a familiárisokat- miután nem mozdultam meg, folytatta. - Tudod azért fürdetjük meg őket, mert koszosak, vagy büdösek szóval magamat ismételve, én nem innék belőle- kellemes hangja ellenére nagyon is megijedtem.
Magam elé meredve vitatkoztam magammal, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen. Még a karma sem lehet, mert összeségében mindig kedves voltam és nem bántottam az embereket. Sóhajtottam egyet, de még mindig a víz fölött térdeltem. Léptek közeledtek felém, de nem néztem hátra.
Féltem.
Apró könnycseppek futottak végig az arcomon és miután megállt a személy mellettem, erőszakosan szorítottam össze a szemem. Az a valaki megfogta a vállam -gondolom azért, hogy figyeljek rá. Nem volt valami kedves gesztus, ugyanis nem szeretem, ha idegen érnek hozzám, főleg nem ha fáj.
Fájdalmasan ordítottam egyet és felkaptam rá a tekintetem. A fiú arcán meglepődést láttam és ezt kihasználva -és az önvédelmi tanfolyamnak köszönhetően- kinyújtottam a lábam és kigáncsoltam. Ellenfelem elterült a földön, én pedig –a víztől- újult erővel szaladni kezdtem.
Mindent beleadtam, de pár másodperc múlva még is utolért és a csuklóm köré fonta hideg kezét.
-Hé te mégis mi....- nem hagytam hogy befejezze, a másik kezemmel arca felé ütöttem. Mielőtt az öklöm találkozott volna az arcával azt a végtagomat is elkapta és magához szorított. Egy fejjel nagyobb volt nálam, úgyhogy a fejelést hamar kiűztem a gondolataim közül. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de erre csak még erősebben fogott – ami nem hittem hogy lehetséges.
-Engedj el - szűrtem ki a fogaim közül.
-Az nem fog menni - megfordított, így a hátam neki nyomódott mellkasának. Egyáltalán nem lihegett a futástól, sőt. - Most meg fogom kötözni a kezedet és elviszlek Miikóhoz.
Végigpörgettem a fejemben, hogy hol hallottam ezt a nevet..
-Ne! Kérlek csak hozzá ne! - ki akartam szabadulni, de a kezeimet a hátam mögé húzta, ezzel újjabb kiáltásra kényszerítve engem. Valami szúrós anyagot éreztem a csuklóim körül.
-Igen, igen. Sokan nem kedvelik, de azért ennyire nem szörnyű személyiség. Ha jobban megismered rájössz - hallottam a hangjában a humort. Más helyzetben biztos nevettem volna. - Meg aztán jobb, mintha megennélek. Már rég ebédelnem kéne. - Erre a mondatára egy pillanatra lefagytam és el kezdtem remegni a félelemtől. Miféle beteg világ ez? Nem. Biztos csak álmodom.
Mintha meg sem érezte volna félelmem folytatta: - Na, akkor induljunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése