02.
Elindítottam a telefonomon egy zenét és csak céltalanul sétálgattam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultam az erdő felé. Soha nem voltam az a félős személy, szóval nem okozott gondot az sem, hogy a Nap már lemenőben van. Nem akartam nagyon besétálni, ezért csak lassan bolyongtam és nézegettem a fák leveleit.
Eszembe jutott pár emlék, a bátyámról. Mindig az erdőben játszottunk és sokszor megsérültünk, de ez nem érdekelt minket. Egyszer azonban Elliot eltűnt és nem találtam meg. Azt hittem hazament, de ott sem volt amikor odaértem..
Már nem tudtam emiatt sírni. Túl sokszor szomorodtam el miatta. Már hozzászoktam a fájdalomhoz, amit ilyenkor éreztem.
Pár perc múlva, valami puhát éreztem a lábam alatt. Nagyon reménykedtem benne, hogy semmilyen élőlényt nem tapostam el, főleg nem egy szentjánosbogarat, mert csak most vettem észre hogy itt repked pár csodalény.
Lenéztem és pár gombát pillantottam meg. Pontosabban pár tucat gombát, kör alakban. Még soha nem láttam ilyet.
-Oh, ne- leguggoltam, hogy megnézzem, vajon mennyi kárt tehettem benne, remélem vissza tud majd nőni, nagy kár lenne érte, hiszen mégis csak kör alakban nőttek. Lehet hogy valami különleges, védett növény....
Nem tudtam tovább ezen agyalni ugyanis egyre több világító bogárka repkedett körülöttem. Aubrey pont most hívott. Gyorsan fel is vettem és közben a kezemmel próbáltam elhessegetni a rovarokat.
-Szia! Mindjárt elindulok hozzátok, még itt vagyok az erdőben. Nem fogod elhinni mit találtam! Gombákat amik kör alakban nőnek!- hangosabban kellett beszélnem, mint szoktam mert a zümmögéstől rosszul hallottam.
-Haló! Nagyon rossz a vonal. Mindegy is csak azért hívtalak, hogy megkérdez....-nem értettem mit mondd.
-Hallassz Aubs??
Nekem repült pár bogár és ijedtemben eldobtam a telefonomat. Már nem láttam semmi mást a körön kívül a sok fény miatt. És egyre csak szűkült a kör. Sikítottam egyet amikor hozzámértek, és egy óriási villanás után már csak sötétséget láttam...
•••
Óriási fejfájásra keltem fel és lassan nyitottam ki a szemeimet. Puha fű volt alattam, ami csiklandozta a kezeimet. Amikor realizálódott bennem, hogy mi is történt, gyorsan felültem és körül néztem. Sötét volt, csak a csillagok fénylettek a fekete égen, ami pont elég volt ahhoz, hogy lássak valamit. Nem tökéletesen, de láttam, hogy még mindig az erdőben vagyok. Végigfutott rajtam a hideg, hűvös volt.
Végig tapogattam a zsebeimet, de nem találtam a telefonom. Magam körül sem láttam a füvön. Még egyszer körül néztem és csak most tűnt fel, hogy nem ismerős ez a része az erdőnek. A kitaposott ösvény mentén láttam egy kacskaringós törzsű fát a távolban - hátulról megvilágította valami. Pánikolva néztem meg jobban a növényzetet.
-Ne, ne, ne, ne, ne- ide-oda kapkodtam a fejemet a furábbnál furább levelű fák között. -Ne....
Ebben az erdőben voltam álmomban.. Lehet, hogy most is csak álmodom? ...Igen, más magyarázat nem lehet erre. De miért aludtam volna el az erdőben? Hova tűntek a szentjánosbogarak?
Valami kis mozgást hallottam magam mögül és óriási gyorsasággal megfordultam. Egy nyuszi volt az –SZARVAKKAL?!
Felsikítottam ijedtemben és elfutottam a görbe fával ellentétes irányban. Sok kis árnyat láttam futás közben, de nem álltam meg sehol, amíg el nem fáradtam. Görnyedt háttal támaszkodtam a térdeimre és egyből ki is húztam magam, ugyanis a térdemen felszakadt a seb és fájt. Hangosan lihegve dőltem le a fűre. Eszembe jutott a férfi, aki mindig megöl..
-Kelj fel, kelj fel, kelj fel...- ezt kántáltam magamnak. A torkom teljesen ki volt száradva és alig kaptam levegőt. A távolban láttam azt az őzt, amelyik a ma délutáni álmomban is benne volt. Lassan, óvatosan közeledett felém. Felkönyököltem hogy jobban lássam és akkor vettem csak észre: ez nem egy egyszerű őz. Levelek voltak a füle helyén és furcsán világított a szeme.
El kezdtem kiabálni.
-Ne! Ne gyere közelebb!- próbáltam ülve hátrálni, de egy fába ütköztem. Felhúztam a térdeimet a hasamhoz és elrejtettem az arcomat az állat elől.
•••
Azt hiszem elájulhattam, mert a földön feküdtem amikor felkeltem és már világos volt. Csalódottan kellett észre vennem, hogy még mindig az erdőben vagyok. A Fura Erdőben. Állatoknak most nyomuk se volt, viszont még mindig tartottam attól, hogy esetleg visszajönnek.
Iszonyatosan fájt a fejem és még mindig ki voltam száradva. Nem tudtam mit csináljak. Most álmodok? Vagy megőrültem? Igen valószínű, ugyanis ilyen hely nem létezhet sehol csak az elmémben.
Lassan felálltam és nyújtóztam egyet. Éreztem, hogy a bőröm megfeszül pár helyen, itt-ott vékony sebek keletkeztek a karomon és lábamon a tegnap esti futástól -vagy inkább meneküléstől. Mindenem fájt, nem csak a fejem.
Lassan elindultam az egyik irányba, hátha vezet valahová a kitaposott ösvény.
•••
Nem tudom mennyi ideje gyalogolhattam, de már az éhség is mardosta a gyomrom. Nem akartam semmit megenni, amit az erdőben találtam, mert szinte biztos voltam benne, hogy mérgezőek. Még mindig hűvös volt és ha nem mozogtam volna, lehet hogy fáztam volna.
Dél körül lehetett, mert ahol a fák épp nem takarták az eget, engedni láttatták a Napot. Furcsa, hogy nem hallok egy madárcsicsergést se, se semmi mást. Halkan el kezdtem fütyülni egy dalt, amit legutóbb hallgattam. Ez egy rossz döntés volt.
Kiugrott elém egy farkasnak látszó lény, levelek borították a feje tetejétől a gerince vonalán végig a farkáig. Halkan morgott rám, belém fojtva a dallamokat.
Marmagassága a csípőmig érhetett, szóval nem mondhatnám hogy kölyök. Mintha játékosan közeledett volna felém, nem tudtam mit csináljak. Zihálva vettem a levegőt és vártam, hogy a farkas csináljon valamit.
Amint elég közel ért hozzám, hogy érezze a szagom –persze eddig is érezte gondolom-, hirtelen nyüszítéshez hasonló hangot adott ki és elrohant.
Nem tudom mi a rosszabb: Félni, egyedül egy ismeretlen helyen vadállatokkal; vagy magától a vadállattól megtudni, hogy bűzlök.
Lenéztem a lábfejemre; a cipőm barnás árnyalatot vett fel a földtől, és a cipőfűzőm is szétmállott. Most vettem csak észre, hogy itt jobban ki van taposva az út, úgyhogy ezt biztos többet használják, még most is. Egy kis megkönnyebbültséggel tovább folytattam az utat, kicsit gyorsabban mint eddig.
•••
Egy idő után, a távolban már nem fákat láttam, hanem egy tisztást, egy dombbal. A dombtetőn pedig magas falak húzódtak. Talán találtam segítséget?? Ezt el sem hiszem!
Futásnak eredtem, a fájdalom ellenére is, és a falig meg sem álltam. Az utam közben több kis állatkát is láttam, de most nem figyeltem rájuk túlzottan, csak a cél lebegett a szemeim előtt.
A Falak tényleg órásiak voltak, egy magas, tömör -talán- vaskapuval. Nagyszerű, most meg mit csináljak? Azt hogy én megmozdítom, lehetetlennek tartottam –pedig nem vagyok gyenge.
El kezdtem dörömbölni és kiabálni. Úgy sincs vesztenivalóm. Itt kint nem tudnék megélni és ha valami kannibál nép él itt.... miről is beszélek?! Hiszen ez nem a valóság!
Nem történt semmi. Lemondóan csúsztam le a kapu mentén. Az elmúlt 24 órában ezt találom a legszórakoztatóbbnak. Leülni és neki dőlni valaminek. Itt már sütött a nap, már nem fáztam -annyira.
Jó pár percig melegedtem a napon, egészen addig amíg valami el nem takarta előlem a fényt. Ijedten pattantak ki a szemeim és ugrottam talpra. Egy kicsit megszédültem és először csak azt hittem képzelődök.
Egy sötétszürke-bőrű felsőtestet láttam magam előtt. Lassan emeltem fel a pillantásom, ami több időt vett igénybe, mint gondoltam, ugyanis az illető sokkal magasabb volt nálam, sőt. Az arcát egy trolléhoz tudnám leginkább hasonlítani, agyarakkal. Fülében lógós fülbevaló lógott, vörös haja pedig egészen hasonlított Castiel-éhez.
Nem volt időm tovább gondolkozni ezen, mert az alak egy lépéssel hátrébb állt és felemelte az óriási bárdjának nyelét.
Azt hiszem meg fogom dönteni az ájulási rekordom.
•••
-Miiko...hozni...
-...mit jelentsen ez?..
-...kapu....lány...
Nem hallottam tisztán a körülöttem történő párbeszédeket.
-..vérzik..orvosi szoba
-Szó sem lehet róla, nem tudjuk ki ez! A börtönbe!
Lassan kezdtem magamhoz térni és el kezdtem nyöszörögni. Próbáltam szavakat formálni, de ki voltam száradva, úgyhogy nem sikerült megszólalnom. Éreztem hogy valaki a vállán cipel; nagyon kényelmetlen volt. Folyamatos rázkódásokat éreztem perceken keresztül. Majd éles fájdalom az egész oldalamban. Felszisszentem mire csak egy morgást kaptam válaszul -azt hiszem.
Eltelhetett legalább egy óra amíg fel tudtam ülni. Lüktetett a halántékom és ahogy odanyúltam fel is kiáltottam volna, ha lett volna hangom. Éreztem, hogy fel van dagadva és sebes. Beletelt még pár percbe mire hozzászokott a szemem a sötétséghez.
Ekkor vettem csak észre, hogy egy börtönben vagyok. Lehet hogy mégsem volt jó ötlet idejönni.. Óvatosan nekidöntöttem a fejemet a rácsoknak és meglepődve vettem észre, hogy nyitva van az ajtó. Hunyorogva végig vezettem a tekintetem a helységen és rémülve vettem észre egy pirosan világító arcot, sötét alakkal. Mintha csak erre várt volna, elindult valamerre és eltűnt. Utána akartam kiáltani, de nem tudtam. Sürgősen vízre van szükségem.
Kilöktem a cellaajtót és lassan talpra álltam. Sajgott minden egyes porcikám, de muszáj voltam megszökni. Elindultam az egyik ajtónyílás felé, ahonnan beáramlott a fény. Pár lépcsőfok megtétele után egy óriási belmagasságú teremben találtam magam.
Poros, koszos volt minden, itt-ott elszórva világító kis gömbök hevertek a földön. Közelebb érve rájöttem, hogy a gömbök igazából foszforeszkáló gombák voltak. Volt itt pár növény; de a legfurcsább az a zöldes színű víztömeg volt, amit messziről elkerültem, akármennyire is szomjas voltam.
Ahogy felnéztem egyből el is keseredtem, ugyanis az előző pár lépcsőfokhoz képest most legalább harmincszor annyi volt, csigaformában a falak mellett.
-Hát akkor induljunk...